Chapter 14

Sziasztok. Eljött a bocsánatkérések ideje! Több mint két hete nem volt új fejezet... eléggé szégyellem magam emiatt, és nincs magyarázat erre, vagyis van de mindegy :P az igazság az, hogy gőzerővel szerkesztem az új blogomat, a Bubble Dreams -t. Kérlek nézzetek be!!! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Ami EZT a blogot illeti, ugyanúgy fogok írni, csak sajna mostanában nem jön az ihlet. Szerencsére 30-ig megírtam a fejezeteket, de hogy utána mi lesz...passz. Na mindegy. Amúgy végülis ez a feji nem Aiden gondolataival lesz (na most mondhattok szavaszegőnek) de egyszerűen ezt nem tudtam megírni. És nem is lesznek szemszögváltások, amiért bocsánatot kérek, de én nem tudok így írni. Aidennek pedig az a varázsa, hogy sose tudjuk, mi jár a fejében, és ezt nem is akarom, hogy tudjátok :P Na mindegy, a lényeg, olvassátok el, és várom a kritikákat! csoooook♥ (csak egy kis emlékeztető: az előző feji ott fejeződött be, hogy Melissa SMS-t kapott George-tól, miközben Aidennel kávézott)

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Üzenet

    Nem tudom, Aiden észrevett-e valami változást az arcomon az SMS elolvasása után, ha igen, nem említette. Mondjuk igyekeztem is titkolni, izgatottság, bosszúság meg kíváncsiságom keverékét. 

 Egyrészt nagyon érdekelt, hogy miről akar beszélni velem George - persze sejtettem, hogy a tegnapi csókról lenne szó. Másrészt kicsit mérges voltam, hogy pont most kellett elvonnia a figyelmem, mikor Aidennel már kezdünk jóban lenni!?

  - ... frappucinóval? - kérdezte Aiden. Hoppá, nem figyeltem!

  - Tessék?

Elvigyorodott.

 - Mondom a feketéjük isteni, mi a helyzet a frappucinóval? - ismételte meg vidáman.

 - Jaa, jajj, bocsi - szabadkoztam zavartan. Még bele se ittam a kávémba. Kortyoltam egyet, és jeges csodát éreztem: csoki, vanília és fahéj egyvelegét. - Rohadtjó!!

 Erre Aiden vigyora még szélesebbre húzódott.

 - Na és amúgy meddig maradsz Greenbush-ban? - kérdezte.

 - Hát július végéig biztosan. De ha nagyon jól érzem magam, akkor talán tovább is. Attól függ, anya mennyire hiányol majd, ha hazajön.

 - Miért, hol van? 

 - Anya? Spanyolországban.

 - Minek? - jött a meghökkent kérdés.

 - Mert riporter a National Geographic-nál, és egy filmet kell forgatnia az El Camino zarándokútról - magyaráztam.

 - Azta - képedt el. - Te miért nem mentél vele?

 - Nem vagyok az a kirándulós fajta - húztam el a szám.

 - Hát akkor milyen fajta vagy? - kérdezte csillogó tekintettel.

Elmosolyodtam.

 - Olyan, aki jobban szereti egy uncsi kisvárosban tölteni a nyarát, aki nem retten meg, ha kecskeszart kell lapátolni apja farmján, és aki alapjáraton imád enni, de ma felfordul a gyomra - sóhajtottam egy szuszra.

  Aiden hangosan felnevetett.

 - Elrakjam a kajámat? 

 - Nem, hagyjad, nem olyan vészes - legyintettem. - Na és te milyen fajta vagy?

Pár másodperc szemöldökráncolás után szólalt meg:

 - Én? Olyan fajta, aki nagyokat álmodik, miközben egy részeg pasas hány a sarokban, aki néha nem tud ellenállni a csábításnak, és aki kívülről lazának és amolyan "rólam-minden-lepereg" típusnak látszik, pedig belül legszívesebben ordítana.

 Ettől komolyan elképedtem.

Sose néztem volna ki ilyen gondolatokat belőle! Ez a srác, aki alapjáraton olyan macsónak tűnik... igazából valamitől szenvedne?

 - Most is ordítanál? - kérdeztem.

Elmosolyodik.

 - Nem... most nem. Vagy ha igen, akkor nem az idegtől, hanem az örömtől - teszi hozzá kacsintva. Erre elpirulok.

 - Muszáj megkérdeznem... pedig ez elég gáz nekem is... bejövök neked, mint nő?

Mintha egy pillanatra elkerekedett volna a szeme, de aztán gyorsan vissza is rendezi arcát a megszokott vigyorba.

 - Találd ki! - hangzik a titokzatos válasz.

Ez egy kicsit fura érzettel tölt el. Sose szerettem a bizonytalanságot! Most ez igent vagy nemet jelent? Persze gondolom, ha nem jönnék be neki, valószínűleg nem erősködött volna annyira, hogy elhívjon kávézni... és valószínűleg tegnap sem időzött volna percekig a számban. Mondjuk az alkohol fura dolgokra képes (saját tapasztalatból mondom)...

  Egy vigyori hang szakít félbe.

 - Na és neked milyen pasik jönnek be? - kérdezi.

 - Ezzel arra gondolsz, hogy te bejössz-e? - ugratom.

 - Ilyen átlátszó lennék? - röhög - Nem, komolyan kérdezem.

 - Hát... nincs ilyen külső megkötés. Lehet szőke, barna, fekete, sárga, az mindegy. Igazából az számít, mi van belül.

 - Mekkora sablonszöveg! - ásítja színpadiasan. - Ha beállítana egy ultrajófej Quasimodo, azzal is randiznál?

 Felnevetek.

 - Jó, persze fontos, hogy ne legyen egy bányarém... de mindenki a maga módján néz ki jól. Páldául Heath Ledger meg Bruno MArs is jól néz ki, mégis mindketten tök mások.

 - Aha. Szóval kizárólag Heath Ledger meg Bruno Mars klónok jöhetnek számításba. Robert Pattinson mehet a sunyiba - ugrat.

 - Nem úgy, na! - nevetek fel én is. - Érted, hogy gondolom. Vagy nem?

Röhög, de bólint.

 - Na és neked milyen a nőideálod? - kérdezem.

 - Sajnos lelőtted a jól megtervezett diplomatikus válaszomat - somolyog. - De egyébként csak olyanok jönnek be, akiknek műtott orra, melle, botoxolt szája van és legalább egy ráncfelvarrása - hülyéskedik.

 - Akkor Pamela Anderson az álomnő? - szórakozok.

 - Basszus! - képed el. - Bele se gondoltam,hogy ilyen nők tényleg léteznek!

Erre felröhögök.

  Még jó tíz percig húzzuk egymást, röhögünk, hülyéskedünk. 

Időközben tökre el is feledkezem George üzenetéről. Negyed egykor szakad félbe a beszélgetés.

 - Na, nekem letelt az ebédidőm, vissza kell mennem a műhelybe - sóhajtja.

Kifizette a számlát, aztán kimentünk az utcára.

 - Köszönöm a meghívást, meg minden - mondtam hálásan, mosolyogva.

 - Nem, én köszönöm a társaságot... meg minden - cukkol kedvesen.

Nem tudom, hogy köszönhetnék el tőle... egy ölelés jól esne, de nem akarok nyomulósnak tűnni. Látom, hogy ő is hezitál, de egyikünk se akar túlbuzgónak tűnni (szerintem).

 - Öh... - nyögöm, és végül a kezemet nyújtom. Mosolyogva megrázza.

 - Remélem, még találkozunk, Miss Brass! - neveti.

 - Én is remélem, Mr. White! - mosolygok vissza.

mégegyszer bocsi a késésért!!! :( De azért komizzatok légyszi! Csóközön!